''Marcion, az eretnek, akit az egyház követ'', történelmileg alátámasztott nézet

„Marcion, az eretnek, akit az egyház követ” – történelmileg alátámasztott nézet

Néhány évvel ezelőtt rábukkantam egy angol nyelvű könyvre *Marcion, the Heretic the Church Follows* (Marcion, az eretnek, akit az egyház követ) címmel. A mű egy Marcion nevű, a kereszténységtől elpártolt személyt mutat be, akinek apja Sinopé püspöke volt. A Bar Kohba-felkelés idején (132–135) – amikor a római hatóságok betiltották a zsidó vallást – ez az illető széles körben utazott, hogy összegyűjtse a keresztények körében fellelhető, zsidó szövegeket tartalmazó könyveket, és elégesse azokat. Raoul Vaneigem ateista szerző az egyház történetét tárgyaló művében úgy mutatja be Marciont, mint azt a személyt, aki a klasszikus, eredeti zsidó-kereszténységet újpogány görög-kereszténységgé alakította át (11. fejezet: „Marcion és a kereszténység hellenizálódása” – Raoul Vaneigem: *The Resistance to Christianity: The Heresies at the Origins of the 18th Century* [Ellenállás a kereszténységgel szemben: Eretnekségek a 18. század kezdetén], 1993).

Markion a gnosztikusok közé keveredett, akik a Bar Kochba lázadás alkalmával, a római hatóságok támogatásával megkaparintották az ellenőrzést sok gyülekezet felett, mert ellene voltak az Ószövetség Istenének és egy nála hatalmasabb istenben hittek, aki szerintük Jézusban jelent meg. A második századi Markion-ellenes prológusokban meg van emlegetve, hogy Markion elment bizonyos levelekkel János apostolhoz, de ő nem fogadta be. János apostol leveleiben is meg van emlegetve ez a gnosztikus irányzatú szakadás, amely mint látjuk a mai napig az Egyházban van. A gnosztikusok voltak azok akik bevitték az Egyházba a szentháromság, a lélek halhatatlanság, a pokoltűz, az utolsó urvacsora általi üdvösség, a pokolból való kisegítő üdvösség (üdvösségimák, imák a halottak megváltásáért), stb. tanait, melyek nagy tekintélynek örvendenek a mai napig.

A Szentháromság tanának bizonyított pogány eredete

"Ezeket beszélte Jézus és felemelte szemeit az égre és monda: Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged (...) Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust." János 17:2,3

A Biblia egyetlen szerzője sem említi azt, hogy Jehova egy háromság lenne. Tehát nem a Biblia forrása. Akkor honnan származik ez a tanítás a kereszténység mai irányzataiban? Bizonyított tény, hogy a Szentháromság-tanának eredete az apokrif könyvekből származik, amelyeket nagyon régen a Biblia mellett olvastak. 

Idézek itt egy második századi könyvet, János apokrifonját, amely így adja vissza a Szentháromság tanát: "Abban a pillanatban, amikor rájuk gondoltam, íme, megnyílt az ég, és az ég alatt minden teremtmény megvilágosodott, és a világ nyugtalan lett. Megijedtem, és íme, láttam valakit ülni mellettem a fényben. Úgy tűnt, mintha egy öregember lenne. Aztán a megjelenése egy fiatalemberé változott. Nem mintha sok arc lett volna előttem, hanem a fényben egy arc volt sok arccal. Ezek az arcok látszottak egymás között, és az arcnak három arca volt."

Korunk minden komoly tudósa elismeri, hogy ezt a könyvet egy hamis szerző írta, aki ebben a könyvben János apostolnak adta ki magát. Honnan vette a szerző ezeket az ötleteket, és miért állította, hogy maga János apostol írta őket? Ankirai Marcellus IV-dik századi püspök (aki a 325-beli Nikeai zsinaton is részt vett) azt állította, hogy ez a háromság-tan a pogány filozófusoktól származik. Ez a püspök azt írta, hogy a három személyben és hiposztázisban létező Isten eszméje Hermésztől és Platóntól származik, Valentinus tanításain keresztül, akit az eretnekek egyik vezetőjének tartottak: „Aztán három hiposztázist tanítanak, ahogy Valentinus, a fő eretnek is, aki az elsőt egy könyvében találta ki, amelyet »A három természetről« nevezett el. Mert ő volt az első, aki három hiposztázist és három személyt talált ki, az Atyát, a Fiút és a Szentléleket, és kiderült, hogy ezt Hermésztől és Platóntól lopta.”

Forrás: A.H.B. Logan, „Marcellus of Ancyra (Pseudo-Anthimus), ‘A Szent Egyházról’”: ​​Szöveg, fordítás és kommentár. 8-9. versek." Journal of Theological Studies, Új sorozat, 51.1, 2000. április: 95.

Tehát az isteni Szentháromságról szóló elképzelést nem a Bibliából, hanem pogány szerzőktől és az apokrif könyvekből vették át. 

VIII. Orbán pápa (és később XIV. Benedek) betiltotta a Szentháromság ikonjait. 1628-ban hivatalosan elítélte a Szentháromság háromarcú ábrázolásait, eretneknek minősítve azokat. Ez a tilalom egy nagyobb erőfeszítés része volt, amelynek célja a trinitárius teológia misztériuma integritásának megőrzése és a Szentháromságos Isten természetével kapcsolatos zavar elkerülése volt. A valóságban a Biblia nem tartalmazza a Szentháromság tanát. A témáról részletesebben itt olvashat: https://academianontrinitariana.blogspot.com/

Vagy nézd meg a Facebookon, hogyan ábrázolták a Szentháromságot a betiltásig, illetve azután is:

https://www.facebook.com/reel/1506379494371466

Az Úr Jézus Krisztusnak ugyanez az Istene van, Mózes Istene és az igazi zsidók Istene. Ha valakinek Istene van, akit imád, az nem lehet Isten: hogyan imádhatná saját magát az Isten? 

 Ez az Úr Jézus szavaiból derül ki:

“Ti azt imádjátok, akit nem ismertek; mi azt imádjuk, akit ismerünk: mert az idvesség a zsidók közül támadt.” János 4:22
“Kilenc óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: Eli, Eli! Lama sabaktani? Azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” Máté 27:46
“Monda néki Jézus: Ne illess engem, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz: hanem menj az én testvéreimhez és mond nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” János 20:17
“Hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene” Efézus 1:17
“És tett minket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának: annak dicsőség és hatalom mind örökké! Ámen.” Jelenések 1:6
“A ki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnan ki nem jő: És felírom ő reá az én Istenemnek nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemet, a mely az égből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.” Jelenések 3:12

A fenti bibliaversek szerint az Úr Jézus nem lehet az Isten, hanem az Isten egyszülött Fia, aki az égből jött, abból a szent célból, hogy minél jobban bemutassa nekünk az Istent, akinek a szent tulajdonságait, ő a leghívebben tűkrözte vissza: 
"Monda néki Jézus: Annyi idő óta veletek vagyok, és még sem ismertél meg engem, Filep? A ki engem látott, látta az Atyát; mimódon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát?" János 14:9

Ha Isten egy háromság lenne, nem lenne furcsa az, hogy sem a próféták, sem az Ószövetségi szerzők, sem Jézus, sem apostolai és egyetlen tanitványa sem használja ezt a szót, egészen a főeretnek Valentinusig. Ki volt ez a főeretnek?

A Wikipedia szerint, Valentinus (kb. i. sz. 100 – kb. i. sz. 165) a legismertebb és egy ideig a legsikeresebb korai keresztény gnosztikus teológus volt. Rómában alapította iskoláját. Tertullianus szerint Valentinus püspökjelölt volt, de saját csoportot alapított, amikor egy másikat választottak. Valentinusnak nagyon sok követői voltak, a valentiniánusok. Az Adversus Valentinianos, iv. művében Tertullianus azt mondja, hogy Valentinus püspökjelölt volt, mielőtt dührohamában eretnekségbe fordult Marcionnal együtt:

''Valentinus arra számított, hogy püspök lesz, mert tehetséges ember volt mind zsenialitásban, mind ékesszólásban. Felháborodva azonban azon, hogy egy másik személy szerezte meg a méltóságot egy olyan igény miatt, amelyet a gyónás biztosított neki, szakított az igaz hit egyházával. Akárcsak azok a (nyugtalan) lelkek, amelyeket a becsvágy felkorbácsol, általában a bosszúvággyal lángolnak fel, minden erejével az igazság kiirtására törekedett; és egy bizonyos régi vélemény nyomára bukkanva, egy kígyó ravaszságával utat tört magának.''

Szalamiszi Epiphanius azt írta, hogy Valentinus gnosztikussá vált, miután hajótörést szenvedett Cipruson és megőrült. Epiphaniust valószínűleg a ciprusi valentiniánus közösségek jelenléte befolyásolhatta ebben a hitben.

Mindebből jól látható, hogy a 130-as évek Bar Kochba lázadása óta a mainstream kereszténység gnosztikus irányzatú lett. Ezért kell visszatérni a Bar Kochba lázadás előtti idők klasszikus kereszténységéhez, egy utolsó reformáció és világméretű ébredés által.

----

Könyvbemutató: Raoul Vaneigem: *Ellenállás a kereszténységgel szemben. A 18. század kezdetén jelentkező eretnekségek.* (1993).  Részlet, 11. fejezet: Markión és a kereszténység hellenizálódása

Bár két évszázad és az államvallástól való elszakadást eredményező eretnekség vádja választotta el tőle, Markión akár a katolikus egyház igazi atyjának is tekinthető – egy olyan atyáénak, akit ügyetlenül hagytak magára a világban, s akit afféle satnya gyermekként csak ellenségei segítettek felnőtté válni.

Missziós buzgalom; közösségalapítási vágy; a római elismeréssel elnyerendő isteni felhatalmazás reménye; az *ekklésziák* monarchikus szervezeti felépítése; heves antiszemitizmus; a zsidóságtól megtisztított kereszténység eszméje; görög gondolkodásmód által ihletett teológia: mindezek alkotják a későbbi katolikus egyház számos alapvető vonását.

Markión révén a kereszténység – fittyet hányva a történelmi igazságnak – hellén eredetet tulajdonított magának, amelyet Pál, a „pogányok apostola” köré szőtt mítosz terjesztett el. S ma számos történész még mindig szemrebbenés nélkül szentesíti ezt a görög gyökerekből való születést.

Markión tehetsége az üzletemberére vallott. Korának eseményei láttán felismerte: a kereszténység lemond a jövőről, ha nem szakít minden szállal a zsidósággal – márpedig a görög-római világ rossz szemmel nézett a zsidóságra a Palesztinában és a diaszpóra városaiban állandósult lázongások miatt.

115-ben a zsidók lerombolták Zeusz templomát Kürénében. Egy Luknasz vagy André (az apostoli legendák által kisajátított név) nevű lázító ragadta magához a hatalmat, és a zsidók királyává kiáltották ki. André felszólított a bálványimádás minden emlékének elpusztítására a Megváltó napjának eljövetele előtt. Elterjedt a hír, hogy a felkelők felfalják ellenségeiket, és vérükben fürdenek. A nem zsidók lemészárlása borzalommal töltötte el a tisztességes görög és római polgárokat; fennmaradt egy levél – amelyet a lázadók leverésére küldött tábornok anyja írt –, amelyben azért könyörög, hogy fiát ne „süssék meg a zsidók”. Ismeretes, hogyan táplálták az efféle erőszakos zavargások – a vallási indíttatású bűncselekmények kétezer éves története során – a katolikus, protestáns, bizánci és ateista csőcselék sérelmeit, amely aztán pogromokat indított a békés gettók ellen. Ugyanabban az évben az alexandriai zsidók felkelése átterjedt a Deltára és Thébaidára, majd Palesztinára, Szíriára, Mezopotámiára és Ciprusra is. A pogányok elleni szent háborújuk során a zsidók lerombolták Szalamiszt. 117 körül Traianus lépéseket tett a lázadások leverésére; tízezer zsidót végeztek ki.[202]

Ennek ellenére Simeon Bar-Kochba 132-ben fegyvert fogott, és harcba szállt Róma ellen. 135-ben vereséget szenvedett, és elesett bétári erődjében. A zsidó nemzetet kitaszította magából a görög-római „civilizáció”, amelyben a gondolkodás nemessége oly könnyen megfért a cirkuszi játékokkal.

Jóval az újabb felkelés előtt a zsidókeresztények – az első századi esszénusokkal ellentétben – elhatárolódtak a szent háborútól. Megtagadták az együttműködést a Messiásként fellépő Bar-Kochbával: egyik levelük elítélte a „galileaiak” magatartását. Ettől kezdve a keresztények hangsúlyozták a zsidóktól való különbözőségüket: a pacifista hitvallást, az erőszakmentességet, az áldozathozatal erényét, valamint a zsidó rituális előírások és a körülmetélés elutasítását (különösen mivel Hadrianus – a testi csonkítást tiltó római jogra hivatkozva – hivatalosan is betiltotta azt).

135 után könyörtelen üldözés sújtotta a zsidó közösségeket. Hananja rabbit élve elégették, Akiba rabbit pedig elevenen megnyúzták. Órigenész a *Contra Celsum* című művében emlékezett meg a „körülmetéltek” körében végzett nagy mészárlásokról. Bár ez a keresztény elutasította a bálványimádást és tartózkodott attól, hogy áldozatot mutasson be a császárnak, hangosan hirdette görög vagy római polgárjogát, és határozottan kinyilvánította a zsidóktól való különbözőségét.

Markión zsidóellenes reformjai fennmaradtak abban a zűrzavarban, amelyet a befolyásért folytatott küzdelmektől sújtott zsidókeresztény egyházak politikai összefonódása idézett elő. Olyan, Róma köré szerveződő egyházi politikát szorgalmaztak, amely a „zsidósággal” való szakításra épült. A ritka életrajzi adatok ezt támasztják alá.

Markión feltehetően az első század utolsó éveiben született Sinopéban, a Fekete-tenger (Pontus Euxinus) partján (Harnack szerint 95 vagy 100 körül[203]). Marcion hamarosan konfliktusba került a zsidó-keresztény közösségekkel. Apja – aki egy gyülekezet püspöke volt – üldözőbe vette, mivel olyan, a hittel ellenséges nézeteket vallott, amelyeket kétségtelenül Saul és tanítványai ihlettek. Marcion Kis-Ázsiába ment, ahol összetűzésbe került a helyi keresztény gyülekezetekkel; ezekről feltételezhető, hogy elchasaita irányultságúak voltak.

Marcion, a gazdag hajótulajdonos, az üzletemberek gyakorlatias észjárásával rendelkezett. Racionalitása – amelyet rabul ejtett a görög filozófia – idegenkedéssel viszonyult a midrásokra jellemző analógiás gondolkodásmódhoz és ahhoz a héber szójátékhoz, amelyet a görög fordítások képtelenséggé silányítottak. A bibliai szövegek véres és embertelen jellege olyan érvet szolgáltatott számára, amelyet a zsidó felkelések erőszakossága kapóra jövő módon igazolt is. Az esszénus-keresztények körében még csak csírájában létező dualizmus helyébe Marcion egyfelől Jahvét – a háború és nyomor világának teremtő Istenét –, másfelől azt a Jó Istent állította, akire Jákob, Simon-Kéfás, Tamás, Kelemen és Saul/Pál iskolái hivatkoztak.

Marcion az antijudaizmusra, a Templom népével, Jeruzsálemmel, a farizeusokkal és az Igazság Mesterének gyilkosaival szembeni ellenségességre épített. Tanait határozott érvekkel és az Egyházon belüli szép jövő ígéretével támasztotta alá, ám a döntő pillanatban megsértette a közösségek önkéntes szegénységét: 200 000 sestertiust ajánlott fel a római gyülekezeteknek, hogy – egy nemzetközi szövetség létrehozásának reményében – saját fennhatósága alá vonja őket.

Marcion ismerte fel elsőként, hogy Róma – amely az egész világ számára példaként szolgáló civilizáció központja volt – az a gravitációs tengely, amelyből a barbárságától megtisztított kereszténység „egyetemes” dicsőséget sugározhat szét (a *katholikon* szó a második század vége felé jelent meg, és az ötödik században vált széles körben ismertté; Tertullianus így vallott erről: „Marcion hermetikus hagyománya betöltötte a világegyetemet”.)

140 körül, abban a római városban, ahol a – még mindig zsidó-keresztény jellegű – gyülekezeteket hatalmi vetélkedések szaggatták szét (amint azt Hermász *Pásztor* című korabeli műve is tanúsítja), Marcion találkozott Cerdónnal, az antiochiai Szaturnilosz tanítványával. Két művet írt, amelyek azonban elvesztek, vagy amelyeket az Egyház semmisített meg.

Az *Apostolikon* nem más, mint a Saulnak – római nevén Pálnak – tulajdonított levelek gyűjteménye. Az *Evangelion* a Jó Hírt, azt az egyedülálló evangéliumot fejti ki – Pál evangéliumát –, amelyre mind a markioniták, mind az antimarkioniták hivatkoztak. Azokra a levelekre alapozva, amelyeket lemásolt és átírt – megszabadítva őket szemita vonásaiktól –, Markión így fogalmazta meg Pál evangéliumi üzenetét.

Resch véleménye szerint a Márknak tulajdonított kanonikus evangélium valójában Markión műve, amelyet később az antimarkioniták javítottak ki.[204] Megjegyzi, hogy a mű nem említi Jézus gyermekkorát, és a mondások (logiák) keretbe foglalása nem szakít azzal a felfogással, amely szerint Jézus egy bölcsességlényben – vagyis Szophia egyik emanációjában – megtestesült angyal-Krisztus (*angelos-christos*) volt.

A Markión elleni fellépés részeként antimarkionita előszavakat illesztettek a Márknak, Lukácsnak és Máténak tulajdonított evangéliumokhoz. Ezeket azzal a céllal alkották meg, hogy szembeszálljanak az angyal-Messiás eszméjével; az allegorikus anyaghoz egy történelmi római személyiség vonásait kölcsönözték. A dráma eseménydús hátteréhez hozzájárultak a Pilátusról, Pálról és Péterről szóló montanista propagandisztikus elbeszélések is (mint például Nikodémus evangéliuma, Pál és Tekla cselekedetei, Péter apokalipszise stb.).

Markión kalandos életút után, 165 körül hunyt el; életében Pál utazásai valószínűleg egyfajta, visszamenőlegesen kijelölt viszonyítási pontot jelentettek. Vajon nem arra az egyszerű állításra alapozta-e apostoli legitimitását mindenütt, ahol fellépett, hogy Pál már generációkkal korábban jelen volt?

Tanítványa, Apellész Rómában és Alexandriában folytatta mestere munkásságát. *Szillogizmusok* című (mára elveszett) művében rámutatott a bibliai szövegek abszurditására. Úgy tűnik azonban, hogy szakított a két isten markionita tanával. Ő csak egyetlen, jó istent ismert el: az angyali világ teremtőjét, amelyből egy romlott angyal – a minden dolgot a rossz felé terelő Démiurgosz – vált ki. Apellész nézetei az „Új Prófécia” kereszténységére emlékeztettek: Jézusnak nem csupán emberi külsőt, hanem valóságos testet tulajdonított, valamint azt a küldetést, hogy kijavítsa a Démiurgosz szerencsétlen alkotását. *Kinyilatkoztatások* című műve (amely elveszett, hacsak nem azonos Pál vagy Péter apokalipszisével) egy Philoména nevű prófétanő látomásait jegyezte le. Egy vitairat állítaná szembe őt Rhódónnal, Tatiánosz tanítványával.

***

Marcion megalkotta a nyugati kereszténységet – egy olyan formát, amely mentes a zsidó múlttól. Elvetette a názárenus és elkhasaita egyházak midrásait, amelyek elemei jóval később bekerültek a Máténak, Tamásnak, Jakabnak, Andrásnak és Fülöpnek tulajdonított görög evangéliumokba. Joseph Turmel szerint[205] Marcion – Saul rövid feljegyzéseit felhasználva – olyan római mestert adott egyházainak (amelyek már a katolicizmus megjelenése előtt is „katolikusok” voltak), aki Tarsus városának polgára volt; ez a város az 140-es vagy 150-es években vált rómaivá.

Aszketikus önmegtartóztatása nem mondott ellent a kereszténység erkölcsiségének egészében véve (kivéve azokat a szektákat, amelyekben a naasszénus vagy barbelita szinkretizmus dominált). Az Új Prófécia mozgalma – bár ellenségesen viszonyult a marcionizmushoz – szintén bővelkedett az ilyen gyakorlatokban, még ha azok jelentése eltérő is volt. Marcion elutasította a szexualitást, az élvezeteket, sőt még a házasságot is, mivel azokat a démiurgosz művét szolgáló tényezőknek tekintette. Az Új Prófécia ezzel szemben csupán arra ösztönzött, hogy a lélek javára szakadjunk el a testtől.

A judaizmus heves elutasításában ez a fajta dualizmus még nem öltötte azt a botrányos jelleget, amelyet később az állami katolikus monoteizmus ruházott rá. Szükség van példára? Jusztinosz apologéta – aki határozottan marcionita-ellenes volt – a *Trüphónnal folytatott párbeszéd* című művében olyan megjegyzést adott vitapartnere szájába, amely jól érzékelteti a Jó Istenbe vetett hit által kiváltott zavart:

Ismerjük a véleményedet ezekről a kérdésekről, ám úgy tűnik, amit mondasz, az egyfajta teljesen bizonyíthatatlan paradoxon; mert az az állításod, miszerint Krisztus Isten volt, aki minden évszázadot megelőzően létezett, és aki leereszkedett oda, hogy emberré váljon és megszülessen – méghozzá nem emberi apától származó emberként –, számomra nem csupán paradoxonnak, hanem képtelenségnek tűnik. Először is válaszolj arra, hogyan tudnád bizonyítani, hogy létezik egy másik Isten is azon kívül, aki mindenek Teremtője, majd mutasd meg, hogyan ereszkedett le ez az Isten is oda, hogy szűztől szülessen meg.[206] Marcion missziós tevékenysége és azon elszántsága, hogy mindenütt nem zsidó jellegű, egységes egyházakat hozzon létre, önmagában nem szolgált okul a kárhoztatásra, mivel a katolikus egyházra – és általában minden hatalomra – jellemző sajátos „trükk” révén a Marciontól elvont dicsőség Pálra, a pogányok szent apostolára vetült volna.

Marcion tevékenysége olyan hatékonynak bizonyult, hogy még 400-ban is léteztek marcionita gyülekezetek Rómában, egész Itáliában, Egyiptomban, Palesztinában, Arábiában, Szíriában, Örményországban, Cipruson, sőt még Perzsiában is, ahol a manicheizmus is kialakult. Hirdette a Pál által ihletett egyetlen Evangéliumot, valamint a katolicizmus által átvett elnevezést: az Ószövetséget, amellyel szembeállította az Újszövetséget – így fordítva le az „Új Szövetség” kifejezést, amely a qumráni kéziratok tanúsága szerint az Igazság Mesterének egyházát jelölte.

Leisegang a következőképpen foglalja össze Marcion nézeteit:[207]

Krisztus evangéliuma irgalmas szeretetre tanít, míg az Ószövetség rosszindulatú, büntető igazságosságot hirdet. Krisztus a szeretet Istenének Fia, és az ebben az Istenben való hit a kereszténység lényege. Az egész világ története – Ádámtól Krisztusig, ahogyan azt az Ószövetség leírja – erkölcstelen és visszataszító dráma, amelyet a világot teremtő Isten rendezett meg; ez az Isten a lehető legrosszabb, és következésképpen nem lehet jobb, mint saját siralmas teremtménye. Így lehetetlen, hogy Krisztus az Ószövetségben kinyilatkoztatott Teremtő Fia legyen. Ez a teremtő igazságos, ugyanakkor kegyetlen, míg Jézus maga a megtestesült szeretet és jóság. Jézus tehát – saját vallomása szerint – Isten Fia. Következésképpen csakis egy olyan Isten Fia lehet, aki teljesen különbözik az Ószövetség Istenétől. Ő a Jó Isten Fia, aki mindaddig ismeretlen maradt az ember számára, és idegen volt ettől az univerzumtól, mivel semmi közös nem volt benne azzal. Ez az Isten az az Ismeretlen Isten, akit Szent Pál Athén agoráján hirdetett meg. Krisztus az ő Fia.

Az Ószövetség elvesztette keresztény szentírási jellegét. Nem ismerte az Igaz Istent, és semmit sem tudott Jézusról. A próféták szavai és a zsoltárok – amelyeket addig Krisztusra vonatkozó jövendöléseknek tartottak – immár szó szerinti újraértelmezésre szorultak, amelynek nyomán többé nem vonatkoztak Jézusra. A Törvény és a próféták korszaka Keresztelő Jánossal zárult le. János volt az utolsó zsidó próféta; elődeihez hasonlóan ő is a kegyetlen igazságosságot gyakorló démiurgoszt hirdette, és semmit sem tudott a Jó Istenről, aki mindvégig idegen maradt a zsidók számára. Hogy Ő jó is volt, azt maga Jézus erősítette meg. Jézus – mind szavaival, mind tetteivel – szüntelenül megszegte az Ószövetség törvényét, és ellenszegült az azt elrendelő Istennek. Nyílt háborút hirdetett a Törvény, valamint az írástudók és a farizeusok ellen. Jézus akkor fogadta be a bűnösöket, amikor azok már megromlottak az ószövetségi értelemben igaznak tartott emberek körében. Jézus tudatlannak és botrányforrásnak látta az Ószövetség utolsó prófétáját, Keresztelő Jánost. Maga János mondta, hogy egyedül a Fiú ismeri az Atyát, és következésképpen mindazok, akik előtte jártak, semmit sem tudtak Róla, hanem egy másik Istent hirdettek [...]

Amikor Jézus a rossz fáról – amely csak rossz gyümölcsöt teremhet – és a jó fáról, valamint annak jó gyümölcséről beszélt, a rossz fa alatt az Ószövetség Istenét értette, aki csak rosszat teremtett és teremthetett. A jó fa ezzel szemben Krisztus Atyja, aki kizárólag jó dolgokat hozott létre. Azzal pedig, hogy elvetette az új szövetdarab régi ruhára való varrását és az új bor régi tömlőbe töltését, Jézus kifejezetten megtiltotta bármiféle kapcsolat létesítését az ő Evangéliuma és az Ószövetség vallása – illetve annak Istene – között.

Amikor pedig Marcion azt írta: „Ó, csodák csodája, mámor és ámulat tárgya: lehetetlen kimondani vagy akár csak elképzelni is, mi múlhatná felül az Evangéliumot; nincs semmi, amihez fogható lenne”, megadta az alaphangot azon történészek nemzedékei számára, akik szerint a kereszténység a görög civilizáció terméke volt, és semmi köze nem volt a zsidókhoz. Mindazonáltal Marcion már életében heves ellenérzést váltott ki. Vajon fel kell-e rónunk neki tekintélyelvűségét, szélsőséges szigorát, vagy a többi egyházi vezető irigységét, illetve a zsidókeresztények gyűlöletét – akik számára az antijudaizmus nem jelentette a Biblia elutasítását?

A válasz azokban a reakciókban és vitákban rejlik, amelyeket tézisei váltottak ki. Ellene olyan evangéliumokat és Apostolok cselekedeteit fogalmazták meg, amelyek arról számoltak be, hogy Jézus zsidó agitátor volt – akit ugyan a zsidók végeztek ki, de akit a bibliai bölcsesség teje táplált. A Lukács nevéhez fűződő evangélium részletesen tárgyalja Krisztus gyermekkorát, aki asszonytól született – még ha a magot *pneuma*, azaz „Szellem” néven is nevezték.

Pál, a marcionita apostol alakja bekerült az antimarcionita szövegekbe is, amelyek tanúságot tettek „valódi létezéséről”. Így az Apostolok cselekedetei – egy történelmi krónika látszatát keltő elbeszélés – megbékítette egymással Simon-Pétert és Pált.[208]

Más, Pálnak tulajdonított szövegek is születtek: az úgynevezett „pasztorális levelek”. Joseph Turmel kimutatta, hogy Antiochiai Ignác levelei – ugyanazok, amelyeket a hagyomány a „katolikus” szó [első] megjelenéseként tart számon – egy marcionita változat létezéséről tanúskodnak (amely legkorábban 135-ből származik); mielőtt egy másik antiochiai püspök, Theophilosz átdolgozta volna őket 190 és 210 között – aki Marcionnal szembeni ellenségessége ellenére készséggel támaszkodott a *Novum Testamentum* ihletettségére.[209] Ez a Theophilosz nem habozott Pál leveleit „szent és isteni Igének” (*Verbe*) nevezni, bár nem mulasztotta el, hogy megtisztítsa azokat a marcionita megfogalmazásoktól. Theodotosztól vette át a Szentháromság fogalmát is, és nekilátott az evangéliumok „összehangolásának”, mivel azok – Deschner megjegyzése szerint – számára korábban híján voltak az összhangnak.[210] Marcion megcáfolásában csatlakozott Theophiloszhoz Korinthoszi Dionüsziosz, Gortüniosz Fülöp, Római Hippolütosz, Alexandriai Kelemen, Lyoni Iréneusz, Jusztinosz apologéta, Edesszai Bardeszanész, Tertullianus, Rhodón és Modesztosz; jórészt olyan férfiak voltak ők, akik keresztény közösségek vezetőiként jelentős befolyással bírtak.

Ám Marcion legádázabb ellensége maga Marcion volt. Hogyan remélhette egy olyan egyházalapító – aki politikai, valamint világi és lelki ügyekben is tevékenykedett –, hogy Isten hatalmát épp azon a világon alapozza meg, amelyet ő maga ítélt el, mondván: az egy démiurgosz, egy véreskezű és ártalmas isten műve? Hogyan sikerülhetett volna egyetemes egyházat alapítania egy olyan gyűlöletes társadalomban, amelytől az egyszerű hit azonnali elfordulásra intett? S milyen tekintélyre hivatkozva igazolhatta volna tartósan azt a Jézust, aki nem osztozott azon egyszerű emberek életében, akiknek a püspöke volt?

Vajon azzal, hogy szakított a zsidó mitológiával, nem vonta-e meg támogatását attól a kereszténységtől, amely teljes egészében a bibliai írásmagyarázatokra épült? Jusztinosz pontosan értette, kik ítélték el Markiónt, és elmagyarázta Trüphónnak, hogy – mivel a zsidók elvesztették az értelmezés kulcsát – a Biblia immár a keresztényeké, akik egyedüliként képesek feltárni annak valódi értelmét.

Irenaeus, Lyon püspöke sem rokonszenvezett már „Pál felfedezőjével”, mivel az *Epideixis* a bibliai próféciák felől közelítve fejtette ki a keresztény tanítást. Tertullianus sem értett vele egyet, bármilyen közel állt is ahhoz az emberhez, aki szennynek és ocsmányságnak bélyegezte a házasságot. Bár Markión dualizmusa ellenére sem volt gnosztikus – számára a hit (*pisztisz*) felülmúlta a gnózist, és Krisztushoz való csatlakozása nem a tudáson (*gnózis*) alapult –, mégis megfosztotta Jézus mártíromságát bűnengesztelő jelentőségétől, mivel leválasztotta azt Ézsaiás és a bibliai próféták hagyományáról. Így, a kereszten meghalt ember áldozati modelljének elvesztésével az Egyház értelmét és hasznát is elveszítette.

---

Szerző: Raoul Vaneigem

(1934– 2026)

Raoul Vaneigem belga író, aki leginkább az 1967-ben megjelent *A mindennapi élet forradalma* (*The Revolution of Everyday Life*) című könyvéről ismert. Lessines-ben (Hainaut tartomány, Belgium) született, és 1952–1956 között romanisztikát tanult a Brüsszeli Szabadegyetemen (amely azóta két intézményre – Université Libre de Bruxelles és Vrije Universiteit Brussel – vált szét). 1961 és 1970 között a Szituacionista Internacionálé tagja volt. Idén Julius 28-án halt meg. (Forrás: Wikipedia.org.)

Istentiszteleti és Biblia-tanulmányozási program projektje

Jehova Tanúinak Reform Mozgalma az Újjászületésért

(Jehova Isten imádói és Jézus Krisztus követői) 

Jehova Tanúinak Újszövetségi Gyülekezete

Heti Program

Csütörtök: Istentisztelet, dicséret, Bibliai próféciák tanulmányozása a múltról, a jelenről és a jövőről.

Kiemelkedően fontos a Jelenések könyvének tanulmányozása (Jelenések 1:3).

Ez a könyv az 1-5. és a 12. fejezetek eseményeit mutatja be, amelyek az első században teljesedtek be, a 6-11., 13-18. fejezetek eseményei röviddel az Úr eljövetele előtt (de legfeljebb hét évvel) fognak beteljesedni, a 19-22. fejezetek eseményei pedig az Úr eljövetelekor, az ezer évben és azon túl fognak beteljesedni.

Szombat:

Istentisztelet, dicséret, beszédek, prédikációk stb.

Ószövetségi tanulmányozás

Vasárnap:

Istentisztelet, dicséret, beszédek, prédikációk stb.

Újszövetségi tanulmányozás

(A szombat vagy a vasárnap nem sabbat számunkra, de aki akarja, megtarthatja őket, az nem kötelező.)

Főbb események

Évente háromszor szent ünnepeket tartottak a jeruzsálemi szent templomban. A Törvény szerint az izraelitáknak évente háromszor kellett Jeruzsálembe utazniuk, hogy „megjelenjenek Jehova, a ti Istenetek elé azon a helyen, amelyet kiválaszt; a kovásztalan kenyér ünnepén, a hetek ünnepén és a sátoros ünnepen” (5Móz 16:16; vö. 16:2, 611, 15). Ezek emlékére nagy összejöveteleket (kongresszusokat) tartunk, amelyek szabadon választhatók, ha valaki ünnepnek tartja őket, megteheti, de nem kötelezőek azok számára, akiknek más a hitük ebben a témában.

Természetesen, ha vannak testvérek a világban, akik bár más nevet viselnek, ugyanúgy hisznek, mint mi, vagy közel állnak hozzánk, együttműködhetünk velük, ha akarják. Aki csatlakozni szeretne a 130-as évek előtti Klasszikus Kereszténység tanulmányozásához, egy Végső Ébredés, Végső Reformáció és Végső Megújulás célú projektünkhöz, a Nagy Babilonból (Jelenések könyve 18:4), a lelki paráznaság, zűrzavar, hazugságok, valótlanságok és hazugságok anyjából való teljes kilépésért, itt léphet velünk kapcsolatba:

Hasonló nézetekkel rendelkező külföldi testvérek

JWREform - Igazi JW Reform

JW Szövetségi Közösség

https://jwcovenantfellowship.blogspot.com/

A megtévesztés menekül

A megtévesztés menekül a fény elől,

És megrémül a kutató szemtől;

De a szent igazságok próbára hívják,

És arra intenek, hogy keressünk és próbálkozzunk.

Ó, bárcsak megőrizhetnénk csendes és kutató elménket,

Bizony nem keresnénk hiába,

Hanem találnánk rejtett kincseket.

Áldott értelemmel,

Szabadságra teremtve,

Nem merünk emberbe vetni bizalmunkat,

Hanem csak Benned bízunk,

A mi Istenünkben.

-- -- --

ÁMEN!